Csak ültem ott a domb tetején és az eget bámultam. Csak arra tudtam gondolni, amit a teremben láttam… Kise azt mondta, gyakorol velem kosarazni, és megmutat néhány cselt. Vidáman mentem iskola után a tornaterembe. Ám amikor megláttam, ami éppen ott történt, a szívem abban a pillanatban egy hangos csörömpöléssel összetört. Azt hittem, talán már lehet valami. Talán fontos lehetek neki.
Nem vett észre. Csak azzal a lánnyal volt elfoglalva. Moshimi Kyrou-val. Az osztálytársával. Páratlan szépség volt, még női szemmel nézve is. Nincsenek akkora mellei, mint nekem. Nem lógnak. Az egész teste arányos, az arca pedig akárhogy is nézzük, tökéletesen szimmetrikus. A bőre hibáltan. Egy szóval megértem, hogy Kise őt választja helyettem.
Ismét az elfelejtett barát leszek, mint egykor, két éven keresztül. Nem volt senkim. Csak Kuroko-ra számíthattam. Ő volt az egyetlen ember, akivel megbeszélhettem, ha valami gondom volt. Éveken keresztül rásóztam minden egyes bajomat. Ő pedig tűrt, és tűrt. Ha pedig kellett, megvigasztalt.
Mikor végre azt hittem, túl vagyok a depressziónak nevezett valamin, jön újra ez az egész. Megint nem lesz senkim. Igazából, már másfél éve nincs senkim. Édesanyám Párizsban él, testvérem nincsenek, ahogyan rokonaim se. Apa… Apa pedig…
- Koyikocchi!
A szívem kihagyott pár ütemet és felhúztam a lábamat. Homlokomat a térdemre tettem, és próbáltam láthatatlannak tűnni.
- Koyikocchi…
Kise hangja meglepett volt, és a szívem majdnem meghasadt. Nem akartam őt látni. Legszívesebben megszakítottam volna vele minden kapcsolatot. De abba belehaltam volna. Ahogyan a jelenlegi állapotba is.
A periférikus látószögemben láttam, ahogyan leül mellém és mosolyogva kémleli az eget. Aranyszín haja megcsillant a nagyfényben, hosszú szempillái csak még elbűvölőbbé tették markáns vonásait. Kise a másik ember, akinek tökéletesen szimmetrikus arca van. Nem csak hogy magas, még izmos is. Jól kosarazik és gyönyörű.
- Nem jöttél el a találkára!- hangjában csalódottság tükröződött.
- De elmentem… - sóhajtottam. – De amint láttam, te tökéletesen elvoltál Moshimi-vel.
Kise hirtelen rám nézett és a szemei elkerekedtek. Próbáltam még jobban összehúzni magamat.  Ő pedig csak sűrűn pislogott.
- Megkért, hogy mutassak neki is pár trükköt…
- Ja… Trükköt…
- Igen. Trükköt. De te most olyan vagy, mintha féltékeny lennél. De miért? Hiszen együtt sem vagyunk.
A belső énem pedig most lőtte fejbe magát. Szinte éreztem, ahogyan a szívemben elpattannak az erek, és lassan elvérzek. Szóval a múltkori neki semmit sem jelentett.
Ahogyan reggel az ajkaival cirógatta az arcomat. Ahogyan ujjaival végigsimított minden egyes négyzetcentiméterén a testemnek. Ahogyan csillogó tekintetét az enyémbe fúrta, és dús ajkaival kiejtette azt a szót. Akkor még boldog voltam.
Ajkaim kínos mosolyra húzódtak, és a szemem sarkából ránéztem.
- Mondd csak. Miért kezdtél el kosarazni?
Meglepett volt, és habozott. Nem tudta, hogy mit kellene most felelnie. Pedig én csak az igazságot akartam hallani.
- Mert Aomine végre valami kihívást hozott az életembe. – válaszolt lágyan.
- Mit éreztél akkor Aomine iránt?
Arca lángba borult, és idegesen nézett rám.
- Mégis hogy képzeled?- dadogta
- Félreértesz… Úgy gondoltam, hogy büszke voltál rá, hogy ilyen jól kosarazik? Vagy talán gyűlölted?
- Felnéztem rá. – szakított félbe
Felemeltem a fejemet, és a lágy szellő végigsimított az arcomon és felkapta a hajamat.
- Mesélek neked egy lányról és egy fiúról. – mosolyogtam. – A lány és a fiú egymás mellett laktak és csupán fél év korkülönbség volt köztük. A lány volt az idősebb. Gyermekkoruktól fogva a legjobb barátok voltak. Semmi nem állhatott közéjük. Egy óvodába mentek, később pedig egy iskolába. Mindig együtt voltak, együtt játszottak, együtt sírtak és nevettek. A fiú nagyon szép volt. Kedves és udvarias. Jól nevelt. A lány pedig esetlen volt, és mindig kicsúfolták. A fiú pedig megvédte őt. Ezért a lány felnézett rá. Olyan volt számára a fiú, mintha a Lelki társa lenne. Aztán múltak az évek, és a fiú és a lány felnőttek. Férfivé és nővé cseperedtek. A lány esetlen volt még mindig. Kínosnak érezte, hogy habár felnőtt, még mindig nem voltak mellei, a társai pedig kigúnyolják még mindig. A fiú eleinte megvédte őt, ám egy másik társasághoz csapódott. Magára hagyta a lányt. Többé nem volt senki, aki megvédje a kislányt, aki még belül megmaradt. A lánynak nem voltak barátai. Nem volt többé családja. Nem volt senkije. És habár a fiú elhagyta őt, Ő mégis bízott benne, várt rá és a történtek ellenére szerette őt. A fiú elfelejtette a lányt. Többé nem látták egymást.
- Koyikocchi…
A szemeim sarkában könnyek jelentek meg. Arcomon még mindig mosoly ült. A sós könnycseppek lassan gördültek végig az arcomon, majd Kise-re néztem.
- Az a lány még mindig magányos, és a fiúra vár.
Kise nem mondott semmit, arca pedig fájdalmas grimaszba ugrott. Szemei csillogni kezdtek, és próbálta visszatartani a könnyeit.
- A fiú volt és mindig is lesz az Ő lelki társa.
Ajkaimmal lassan formáltam meg a szavakat, úgy, hogy ő is megértse azokat.
- Azon a reggelen… - fordítottam el az arcomat. – Az a szó. Nekem nagyon sokat jelentett.
- Koyikocchi… Nézd!- fogta meg a vállamat.
A nyakamban lévő lánchoz nyúltam, majd kicsatoltam. Ujjaim közé fogtam a medált és csak bámultam. Olyan szépen csillogott az a hetes a nap fényében.
- Nem kell magyarázkodnod, Kise. – álltam fel, és a kezébe nyomtam a nyakláncot. – Már tudom, hogy egyetlen szavadat sem szabad elhinnem. – nevettem fel, miközben könnyeim csak hullottak a szemeimből. – Sőt… Egyetlen férfinek sem. Csak az apámnak hihettem… Nem vártam sokat tőled, hiszen tudom, hogy neked olyan lány kell, aki nem köt le téged. Én pedig igényelném a szeretetet. Hah. Nem baj… Majd Moshimi megadja neked azt, amire szükséged van… - fordultam meg, majd a vállam fölött fájdalmasan visszanéztem. – A soha viszont nem látásra, Kise.
Felkaptam a táskámat, majd lassan indultam meg előre. Hallottam, ahogyan Kise ruhája susogni kezd, majd megragadta a csuklómat, és megállított.
- Az a fiú, még most is hiányolja a lányt. Az a fiú mindennél többre becsülte a lány barátságát, hiszen sokkal többet tudott neki adni, mint 3 fiúbarát együtt… Istenem… Koyiko, én nem akartalak magadra hagyni!- ölelt át hátulról.
- Mégis megtetted. – fogtam meg a kezét.
- Félek, hogy ismét elveszítelek, ha közel kerülök hozzád! És amit azon a reggelen mondtam, azt mindennél komolyabban mondtam. Te voltál az első dolog az életemben, ami csak színtiszta boldogságot hozott az életembe. Ha kell, kimondom százszor, de tudom, hogy nem fogod elhinni.
Éreztem, ahogyan Kise könnyei végigfolynak a hátamon, és ahogyan remeg, miközben zokog. Mit tegyek most apa? Miért nem vagy már itt, hogy segíts nekem? Tudatlan vagyok.
- Mikor kicsi voltam apa minden nap megkérdezte, hogy mit gondolok rólad. Én pedig nevetve meséltem neki rólad. – haraptam az alsó ajkamra. – Ő mondta, hogy te vagy az én Lelki társam.
- El foglak veszíteni?- fordított magával szembe Kise.
Megpillantottam könnyes szemeit, majd átkaroltam a nyakát.
- Soha. Én mindig várni fogok rád. És veled leszek, akármit is teszel. Mindig.
- Mindig.
Kise remegő ajkakkal ismételte meg az utolsó szavamat, majd megcsókolt. Nem tudtam, hogy vegyem ezt ígéretnek, vagy sem, de egyelőre elég volt számomra ennyi. Egyelőre.

„- Apa! Mi az a lelki társ?
- Az egy… öö… nos… Olyan, mint egy legjobb barát, de annál mégis több…  Egy személy, akit a mindenkinél jobban ismersz a világon… És ez a személy jobb emberré tesz téged… Tulajdonképpen nem tesz téged jobb emberré, te magadtól leszel az… mert inspirál téged. A lelki társ az a személy, aki veled lesz örökké… Egy személy, aki ismer téged, és elfogad, és hisz benned, mielőtt más tenné, vagy nem is hinnének benned. És nem számít, mi történik, te örökké szereted őt és… Semmi sem tudja megváltoztatni ezt.”